Óceáni hátság kialakulása, az óceánfenék szétterülése
Az asztenoszféra anyagáramlásai, a felfelé nyomuló magma és főképpen a kőzetek hőkiterjedése a hasadékvölgy közvetlen környékét felpúposítják. Az új óceáni aljzat közepe így kiemelkedik és óceáni hátság alakul ki.
A Föld óceánjainak fenekét mintegy 80 000 km hosszan hálózzák be a hátságok. Átlagos magasságuk a környező tengerfenékhez képest 2-4000 méter. A legterjedelmesebb közülük az Atlanti-hátság (az Atlanti-óceán közepén), a Kelet-Pacifikus-hátság (a Csendes-óceán délkeleti medencéjében), az Indiai-hátság (az Indiai-óceánban) és az Antarktiszi–Csendes-óceáni-hátság (az Antarktisz és Ausztrália között).
A hátságok nem megszakítatlan képződmények. Oldalirányú kéregmozgások (harántvetők) eldarabolják őket, így cikkcakkos, szaggatott felépítésűek.
Óceáni hátság kialakulása
Az óceánfenék szétterülése
Az óceáni hátságok területén felnyomuló anyagból új óceánfenék születik. A megszilárdult részek széttolódnak, így az óceán egyre szélesedik.
A szétterülés mértéke néhány centiméter évente. Napjainkban az Atlanti-óceán esetében pl. 5,2 cm. Hess már 1960-ban feltételezte a centiméteres nagyságrendet. Ennek alapján viszont az Atlanti-óceán nagyon fiatal: kb. 200 millió éves. 1960-ban ezt az „örök óceánok elvét” valló geológusok még nem hitték el. Később partközeli fúrások bebizonyították, hogy Hessnek igaza van. A legidősebb minták is csupán középideiek! A partoktól távolodva természetesen egyre fiatalabb kőzetekbe hatoltak a fúrók.
A szétterülés egyéb mozgatórugói
Az óceánfenék szétsodródását a megszilárduló kőzetek szétfeszítő hatása mellett két másik tényező is elősegíti.
Az egyik a köpenyben továbbra is működő anyagáramlás, amely a kontinens szétszakítása után természetesen nem áll le. Az anyagáramlás litoszféra alatti szétterülése a nagy húzófeszültség miatt az új óceánfenék szétterülését is fokozza.
A másik tényező a tömegvonzás. A hátság két oldalán lévő kőzetlemezek peremei mintegy „felhajlanak” a több ezer méter magas kiemelkedésen, majd lassan és folyamatosan „lecsúsznak” róla. Az újabb kutatások szerint ez nagyon hatékony tényező a szétterülés szempontjából.
Az újra és újra felnyomuló, a kőzetlemezek széléhez tapadó anyagok miatt az óceáni hátságok a Föld azon területei, ahol épülő lemezszegélyek találhatók. Az előzőek alapján teljesen világos, hogy az óceáni hátságok mentén a kőzetlemezek távolodnak egymástól. Az Atlanti-hátság két oldalán pl. Az Afrikai- és a Dél-amerikai-kőzetlemez, illetve az Eurázsiai- és az Észak-amerikai-kőzetlemez mozog ellentétes irányban . Mivel pl. az Afrikai- és a Dél-amerikai-kőzetlemez kontinenseket is hordoz (Afrikát és Dél-Amerikát), természetes, hogy azok is távolodnak egymástól. A szétterülő Atlanti-óceán mintegy széttolja őket. Wegenernek tehát részben igaza volt: a kontinensek valóban mozognak. De egyben tévedett: a mozgás ugyanis nem korlátozódik a kontinensekre. A szárazföldeket és óceánokat hordozó kőzetlemezek mozdulnak el.
Táguló Föld?
A mélytengereket kutató hajókról készített felvételek és a számos egyéb bizonyíték alapján ma már biztonsággal kijelenthetjük: a hasadékvölgy-képződés és az új óceáni medence születése a lemeztektonikai elméletben leírtak szerint történik. A folyamatosan táguló óceánok azonban nagy kérdést vetnek fel: hogyan „fér el” a Föld felszínén az új óceáni aljzat?
A megoldásra két lehetőség kínálkozik. Az egyik elmélet szerint a Föld folyamatosan tágul, ez biztosítja az óceánfenék szétterülését. A geológusok zöme mára elvetette ezt az elképzelést és Hess elgondolását részesíti előnyben, amely első látásra fantasztikusnak tűnik. Hess szerint az óceánfenék valahol a Földön ugyanolyan ütemben pusztul, mint ahogyan a hátságoknál képződik.
